Redenczki Marcsi negyvenéves koráig élte a családanyák megszokott életét, majd miután a gyerekei kirepültek, főállás mellett új karrierbe kezdett: estéről estére megnevetteti az embereket. Családcentrikus műsoraival ma már a Stand Up Comedy Humortársulat tagja, a Showder Klub, a Comedy Central és a Rádiókabaré állandó fellépője. A közönség nevetése és tapsa feltölti energiával, éppen ezért akkor sem mond le fellépést, ha épp magánéleti problémákkal küzd. Mint mondja, muszáj, hogy a humor a mindennapjaink része legyen, mert így a problémákat is könnyebben át tudjuk vészelni.
Kecskeméten élsz, Budapesten gazdasági ügyintézőként dolgozol a Ferencvárosi Intézményüzemeltetési Központban, emellett tíz éve foglalkozol intenzíven a humorral. Hogyan kezdődött a stand-up-karriered?
Kislánykorom óta szeretek szerepelni. Testvéremmel, amikor kicsik voltunk, sokszor adtunk elő műsorokat a szüleinknek otthon. A humorérzékemet édesapámtól örököltem, de általánosságban is elmondható, hogy vidám, humoros család vagyunk. Minden azzal kezdődött, hogy 2004-ben elkezdtem írni egy blogot. Először a családi történeteket írtam le, aztán ha bármilyen hírt hallottam, arra reflektálva is alkottam valamit. Ledöbbentem, hogy az embereket érdekli a blog, és rendszeresen olvasnak. Volt olyan hölgy, aki Új-Zélandon élt, és megírta, minden napját azzal kezdi, hogy elolvassa az irományomat. Nagyon jólesett a pozitív visszajelzés. Aztán a virtuális közönségem és a családom elkezdett biztatni, hogy írjak a már meglévő sztorikból egy könyvet. 2009-ben meg is jelent első, humoros novellás kötetem Türelemfa, avagy Nevel vagy Nevelem a családom címmel.
A televízióban persze rendszeresen néztem a Showder Klubot, és elgondolkodtam: miért ne mondhatnám el a történeteimet szóban is?
Jelentkeztem különböző tehetségkutatókba. Már akkor éreztem, tudtam a közönség reakcióiból, hogy tetszik az embereknek, amit csinálok. Az első nagyobb megmérettetésem a Humorista tehetségkutató volt, ahol amatőrként álltam színpadra, s különdíjat és 2. helyezést értem el előadói kategóriában. Ezután is kerestem a lehetőségeket, majd egy rendezvényen Orosz Gyuri rám talált, és 2012-től befogadott a csapatába, a Stand Up Comedy Humortársulatba.
Ért valaha humorista körökben hátrányos megkülönböztetés, csak azért, mert nő vagy?
Egyáltalán nem. Nagyon nagy szeretettel és kíváncsisággal fogadtak a férfi kollégák.
A stand-up comedy nem más, mint élő közönség előtt előadott szórakoztató monológ. Azt hinné az ember, hogy egy könnyed műfajt művelni is könnyű, pedig egyszerre igényel az előadótól kreativitást, felkészülést, gyakorlást, bátorságot, ritmus- és humorérzéket.
Én is úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb az embereket megnevettetni, mint meghatottságot, együttérzést kiváltani belőlük. A stand-upnál az előadás sikere kizárólag a közönség pillanatnyi reakcióin múlik. Ez azt jelenti, hogy vállalni kell a tévedés és a bukás kockázatát is. Amikor a színpadra viszed a gondolataidat, úgy kell azokat megfogalmazni, hogy a lehető legérthetőbbek és legszórakoztatóbbak legyenek, ami meglehetősen nagy kihívás. Vannak, akik először csak belül mosolyognak, aztán kis idő múlva már sikítva nevetnek és tapsolnak. Nagyon meg kell dolgozni azért, hogy a nézőt végigvigyem a mosolytól az önfeledt nevetésig.
Hogyan készülsz a fellépéseidre? Tükör előtt állva mondod a szöveged, netán felveszed magad videóra?
Sosem gyakoroltam még tükör előtt. Az igazi biztonságot az adja nekem, ha mindent leírok.
Például leírom azokat a helyzeteket vagy mondatokat, amelyekkel otthon vagy a környezetemben találkozom, és amelyeket jó előadás-alapanyagnak érzek. Ezeket első körben a családom és a kollégáim hallják, ők az első szűrők, aztán a klubestjeinken – ami műhelymunka is egyben – megmutatom egy szűkebb közönségnek, és ha teljesen kész, akkor mehet tévébe és a Rádiókabaréba. Gyakran tartunk a társulattal ötletelést, úgynevezett gegpartit, amikor egymásnak is dobunk egy-két poént, vagy rámutatunk egy-egy másik nézőpontra.
És ha a közönség nem veszi a lapot? Van erre az esetre mentőöved?
A spontaneitás. De ezt időbe telt megtanulnom, mert mint említettem, én a saját magam által összeírt „forgatókönyvem” szerint szerettem haladni. Olyannyira, hogy amikor életemben először behívtak egy tévécsatorna reggeli műsorába, nem is a műsorvezető kérdésére válaszoltam. „Hol láthatunk téged legközelebb?” – kérdezte a műsorvezető, mire én rávágtam, hogy „Redenczki Marcsi vagyok Kecskemétről”. Amikor a lányom visszanézte az adást, sikítva nevetett, és folyton visszapörgette a felvételt. Akkor tanultam meg, hogy nem árt néha elrugaszkodni attól a bizonyos forgatókönyvtől.
Előadásaid visszatérő témái a háztartás, a gyereknevelés és a női–férfi kapcsolat. Mennyi szól ezekből rólad?
Minden egyes történetem a valóságon alapul. Tehát, ha úgy kezdem, hogy „a barátnőm elment vásárolni”, akkor az a sztori nagy valószínűséggel rólam fog szólni, velem történt meg.
A férjedről is sokat mesélsz. Hogy viseli, hogy két helyen is dolgozol?
A férjem a hátországom. Ő az, aki bevásárol, mos, takarít. Egyedül a főzést nem vállalja, mert az emberáldozatokkal járna.A férjem, az édesanyám és a testvérem is látják rajtam, hogy a fellépések és az azonnali pozitív visszajelzések mennyire feltöltenek, éppen ezért teljes vállszélességgel támogatnak, bátorítanak. Szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.
Két gyermeked van. Ők is olyan jó humorérzékkel bírnak, mint te?
Igen, de a lányom egyáltalán nem szeret szerepelni. A fiam már inkább, de ő sem állna ki színpadra. Eljárnak az előadásaimra, már, ha épp itthon vannak, ugyanis mindketten külföldön élnek.
Eljátszottál a gondolattal, hogy milyen anyós lennél?
Nem, ezen még sose gondolkodtam el, de nagyon jó téma lenne a fellépéseimhez! Fel is írom magamnak. Azon már eltöprengtem, milyen nagymama lennék. Míg az én nagyim a háborúról mesélt, addig én valami ilyesmit mondanék az unokáimnak: „Tudjátok, minden évben voltak shopping-ünnepek. Nagyon féltem, de minden erőmet összeszedtem, és elmentem pénzt költeni.” (nevet)
Volt neked valaha szükséged a humorra a túléléshez? Hogy átvészelj egy nehéz helyzetet?
A mosolygós, vidám emberekről, mint amilyen én is vagyok, azt gondolják, soha nincs semmi gondjuk. Pedig dehogy nincs. A férjem 18 éve él sclerosis multiplexszel. Mindennap szomorkodhatnék, de én minden élethelyzetben próbálom azt megtalálni, ami még jó.
Azzal foglalkozom, amim még van, nem azzal, amim nincs. És sosem teszem fel magamnak a kérdést: Mi lett volna, ha…?Apukám egy évvel ezelőtt, augusztus 5-én halt meg. Amikor nagyon beteg volt, vagy amikor elment, egyetlenegy fellépésemet sem mondtam le. Úgy gondoltam, a nézőnek nem kell tudnia, hogy nekem milyen magánéleti problémám van. Azzal, hogy jókedvük lett az előadásomtól, én is sokkal jobban lettem. Muszáj, hogy a humor vagy legalábbis egy minimális pozitív hozzáállás a mindennapjaink része legyen, mert így a veszteségeket és a problémákat is könnyebben át tudjuk vészelni.